A tánctér olvasása az, amiért igazán fizetnek engem, nem a lejátszási listáért. Figyelem, kik táncolnak, melyik korosztály reagál, meddig működik egy stílus, és nem minden szám után váltok, hanem egymásra épülő blokkokban gondolkodom. Ha épp senki sem táncol, az nem pánik, hanem információ: rossz volt a szám, korai a pillanat, vagy a társaság még enni és beszélgetni akar. Ilyenkor visszaveszek, teret adok, majd egy biztos befutóval hozom vissza a hangulatot. Az egyedi számkérésekkel óvatosan bánok: egy jó kérés aranyat ér, de ha minden kívánságnak azonnal engedek, pár szám alatt szétesik az este íve, ezért a fontosakat előre egyeztetem, és oda teszem, ahol tényleg működnek. A becsípett vendégre nem haragszom, inkább kezelem: van, akit egy jól időzített sláger levezet, és van, akinek a mikrofon közelében nincs keresnivalója. És végig figyelem a csoportok dinamikáját is: hol a mag, amelyik viszi a többieket, mikor fáradnak el a nagyszülők, mikor jönnek vissza a fiatalok. Egy jó buli ugyanis nem egy nagy tömeg, hanem több kis kör, amit ügyesen összeérlelek egyetlen közös tánctérré.